Vajon másoknak belefér a barátság elnevezésbe még az, amikor gyomorideget kapnak az illetőtől, kerülik őt, és kiveri őket a víz, amikor a barátnő közli, hogy ugyanarra az egyetemre szeretne menni, ugyanarra a szakra, mint ők? Nem? Hát nekem ez jutott.
Régen olyan jó volt minden. Nagyokat nevettünk, lassan megismertük egymás lelki világát, és tiniéletünk legizgalmasabb eseményeit együtt, vagy legalábbis egy időben éltük át. Mára annyi maradt az egészből, hogy nap, mint nap tűrnöm kell a pesszimizmusát, az irigységét, és hogy minden új próbálkozásomat leszólja, vagy kivárja, amíg kudarcba fullad, vagy legalábbis nem úgy alakul, ahogy elterveztem, és az orrom alá dörgöli. Egész héten el kell viselnem a passzív agresszivitását, aminek a saját maximalistasága az oka. Mivel minden óránk közös, és a baráti társaságunkból észbeli viszonyokban és érdeklődésben mi ketten hasonlítunk a legjobban, elkezdett ellenfélként tekinteni rám. Vetélytársként kezel. Ha egy ponttal jobb lesz a tesztem, játsza a jégkirálynőt – ha neki lesz jobb, az orrom alá dugja és bizonygatja, hogy ő milyen keveset tanult rá. Ez nemcsak az iskolában ütközik ki: le akar körözni sportban, megjelenésben, ismeretségi kör nagyságában, de sokszor még szünetben a közös pisilések alkalmával is mintha gyorsasági versenyen lennénk: mire (szó szerint) gatyába rázom magam, ő már az ajtóban türelmetlenkedik, hogy hogy lehetek ilyen lassú.
Hajlamos vagyok ilyenkor magamban keresni a hibát. Én váltom ki belőle ezt a versengési kényszert? Az én viselkedésem lenne olyan, hogy azt sugallná, hogy jobb vagyok nála? Tény, hogy szeretek a legjobb lenni. Általános suliban 8 éven át osztályelső voltam különösebb energiabefektetés nélkül. Amikor gimibe kerültem, nagy pofonként ért, hogy bizony vannak nálam okosabbak, tehetségesebbek, akiknek több érzéke van az adott tárgyhoz, mint nekem, ráadásul itt már dolgoznom is kellett a jó jegyekért. Gimnáziumi tanulmányaim 5. évében immár úgy érzem, hogy sikerült változtatnom a hozzáállásomon, de legalábbis megszoktam, hogy nem lehetek mindenben én a legjobb, nem is próbálok én lenni a legjobb, és nem is teszek úgy, mintha én lennék a legjobb.
Akkor miért van benne ennyi elfojtott ellenszenv? Nem szeret? Idegesítem? Nem, akkor eddig se barátkozott volna velem.
Miért kéne tűrnöm ezt a bánásmódot? Miért hagyom, hogy tönkretegye a mindennapjaimat? Nincs más választásom, egész nap össze vagyunk zárva. Eddig azzal nyugtattam magam, hogy csak az utolsó gimis évemet kell kibírni, utána elválnak útjaink. Úgy tűnik nem lesz szerencsém.
Hát akkor mit csináljak? Hogyan szakít az ember a legjobb barátnőjével? És én még azt hittem, hogy egy járásnak véget vetni nehéz feladat…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: